Az aradi vértanúkat a szabadságharc bukása után, 1849. október 6-án végezték ki, a bécsi forradalom és a császári hadügyminiszter meggyilkolásának első évfordulóján. Bár az Aradon kivégzett honvédtisztek száma tizenhat, a nemzeti emlékezet mégis elsősorban az ezen a napon kivégzett tizenhárom tisztet tartja számon, haláluk napja a forradalom és szabadságharc leverésének szimbóluma lett.
Az aradi vértanúk a szabadságharc kezdetén aktív, vagy kilépett császári tisztek voltak, a szabadságharc végén a honvéd hadseregben közülük egy altábornagyi, tizenegy vezérőrnagyi és egy ezredesi rangot viselt. Az 1848–49-es szabadságharcban játszott szerepük miatti megtorlással az osztrákok példát akartak statuálni. Aradon 1849. szeptember 26-án ítéltek halálra őket felségsértés és lázadás miatt. Haynau ezt szeptember 30-án hagyta jóvá. A kivégzéseket október 6-ára, a bécsi felkelés évfordulójára időzítették. A golyó általi halálra „kegyelmezett” négy hőst hajnalban a vár északi sáncában lőtték agyon, a többi elítéltet ezután a vártól délre sebtében összetákolt bitófákra akasztották fel.
A szabadságharc azonban nem volt hiábavaló küzdelem: a forradalom előtti állapotokat többé már nem lehetett visszaállítani és a bukás ellenére a nemzetben nemcsak tovább élt, de tovább is erősödött a szabadság és a függetlenség eszméje. Az ország pedig, bár hatalmas véráldozatok árán és a nemzeti önrendelkezéstől megfosztva, de elindult a polgári fejlődés útján.
Az aradi vértanúkra való emlékezés 1867-ig csak titokban történhetett, a kiegyezés után azonban október 6-a országos gyásznappá lett. Az I. világháború után tovább nőtt az emléknap jelentősége. A kommunista időszakban sem tiltották be, de nem volt állami ünnep.
A rendszerváltozás után a kormány 2001. novemberében nyilvánította nemzeti gyásznappá a 237/2001. (XII.10.) számú Korm. rendeletben. Ezen a napon az állami lobogót félárbocra eresztik, a középületekre kitűzik a gyászlobogót, valamint országszerte megemlékezéseket tartanak az aradi mártírok örökké élő szelleme előtt tisztelegve.
Így van ez Nagykállóban is, hisz itt is minden évben tartanak városi megemlékezést.
Az idei rendezvény során Szakács Pál a Mátészalkai Szakképzési Centrum Kállay Rudolf Szakképző Iskola oktatója mondott megemlékező beszédet, melyben felelevenítette a történéseket, a vértanúk életét, végső napjait, megidézte szellemüket és utolsó mondataikat, szavaikat.
A megemlékező beszédet körbeölelve két verset hallgathattak meg a jelenlévők az iskola tanulójának, Kondics Amandának az előadásában.
Ezt követően a jelenlévők a szobornál elhelyezték a megemlékezés koszorúit, valamint a tiszteletet valamint a szabadság örökké égő és élő lángját jelképező mécseseket.
Az eseményről készült részletes beszámolót és a riportokat a Nagykállói Televízió Krónika7 című műsorának következő adásában tekinthetik meg.
A szabadság vértanúi
(győrfigergő)
Mikor október hatodika reggele hasadt,
szó fennakadt, lehelet bennszakadt
elcsukló hangon remegtek a remények
vérükbe fagyva hullottak el az eszmények
a szabadság patakja sírástól szikkadva apadt,
akkor egy nemzet pár percre csendben maradt.
De azóta is örökké zeng a tisztelet
mely megilleti a szabadságért vívó tiszteket
nevük örökké fennmarad, az örökkéig tisztelik
a szabadság tisztjeit,
még mindig emlékeznek az emberek
hiába durrogtak négyszer a fegyverek,
hiába szorult meg kilencszer a csomó
hiába a kötél, hiába a golyó,
sosem törheti meg eszméjüket a rabság,
mert nem került hurokba a magyar szabadság
mert nem végleg hullt porba a magyar szabadság,
azóta is él és emléküket őrzi a magyarság
nekik is hála, tovább duzzadt függetlenség vágya
hisz egy jobb élet reményét világították rá a hazára.
Örök szabadság, a függetlenség fénye
hisz nem olthatta el az elnyomás el réme
nem használt a kétfejű sas terrorjának a mérge,
nem hullott a mélybe
a szabadság eszméje
örökké él példájuk eszménye
nem halt meg az élet reménye,
semmit nem fojtott meg az elrettentés csomója
semmit nem némított el a terror golyója
örökké zengi és lengi nevük a nemzet lobogója
hisz az ő vérükből is ered a szabadság folyója.
