Térdelésből ugorj talpra, ezért vártunk ötvenhatra!
Térdelésből ugorj talpra, emlékezzünk ötvenhatra!
Október 23-án a szabadság hősei előtt tisztelgünk, felidézzük szellemiségüket, tetteiket, az általuk a kivágott címerű zászlóikra tűzött eszméiket. Idén vasárnap 9 óra 30 perctől a Szabadság téren tartották a városi megemlékezést, melyen a Korányi Frigyes Görögkatolikus Általános Iskola, Gimnázium és Kollégium tanulóinak „Elnyomottakból így lesznek hősök!” című műsora és Gincsai Zoltán Gábor intézményvezető úrnak a megemlékező beszéde után a jelenlévők elhelyezték a tisztelet koszorúit és a megemlékezés mécseseit az 56-os emlékműnél.
Térdelésből ugorj talpra, ezért vártunk ötvenhatra!
Térdelésből ugorj talpra, emlékeztünk ötvenhatra!
Térdelésből ugorj talpra, örökké emlékezni fogunk ötvenhatra!
A megemlékezésről részletes beszámolót tekinthetnek meg a Nagykállói Televízió Krónika7 című műsorának következő adásában.
Szabad(ság) vers
(győrfigergő)
Visszhangzó csend, visszhangzó kiáltás!
Előtte csend volt, míg egy nép nem kiáltott.
Csend volt, de nem üres, gondolatmentes csend,
hanem szeretteik életét féltő elfojtott hallgatás
és minden gondolkodót megfojtó elhallgattatás.
Üres padlások, elnéptelenedett utcák,
mindent leseprő beszolgáltattató,
mindenki mást elseprő terror,
csak a kapualjakban, csak a pincékben
tátogtak a néma, suttogó fényes szavak.
De akkor a szent eszmék
bátorsággal bélelték az eggyé váló testet,
tetté ráztak fel rengetek összeforró lelket,
együtt szóltak, már nem volt csend
hitték, hogy az a rendszer nem a rend,
egy apró nép egyként ment, tett, lélegzett
reményt adtak egymásnak az élethez.
Ezek apró senkik, felforgató államellenes csőcselék
harsogták gúnyosan a karzatok elnyomó báb bitorlói,
ezek apró semmik, lázongó, ellenforradalmi söpredék
mondogatták lenézően a félvilágot átszínező diktatúra urai.
Majd áltárgyálásokra csapdába csalva szétoszlanak,
majd a csali néma rádiós kocsiban elhallgatnak,
hisz ők senkik, hisz ők semmik,
gondolták a gigaszobraikat fényező
belső és külső elnyomók,
hazai és külföldi elnyomók,
mindenki testét és lelkét elnyomók.
De akkor a szent eszmék
felbátorították, cselekvésre ösztönözték
az egy egésszé gyúrt lelkeket,
kik reményt nyújtottak,
esélyt adtak egymásnak az élethez.
Írók, színészek, művészek, diákok,
munkások, fiatal srácok, katonák és mindenki,
kik együtt forrtak néppé, egymással lettek egésszé,
kik az égre függesztették az addig ismeretlen,
tiltott, elsöpört, megtagadott eszméket:
szabadság, emberi jogok, demokrácia,
függetlenség, semlegesség, és maga az élet.
Elfoglalt, addig végig torzító rádió,
ledöntött diktatúra- és terrortükör szobrok,
remény és fénysugár az élő élethez.
Kik szembeszálltak a minden szavában hazug
Magyar Népköztársaság, és annak önkényurait
mozgató megszálló diktálók ellen,
magyar, mi szovjet,
népi, mi a népüket irtó terroralapú vezérrétegé
köztársaság, mi diktatúra,
ezzel szemben ott lebegtek a szent eszmék
szabadság, emberi jogok, demokrácia,
függetlenség, semlegesség, és maga az élet,
így mindenüket odaadva küzdöttek
a Szovjet-Magyar Népköztársaság ellen
a valójában és a velejében is Magyar Köztársaságért
De ők senkik, de ez semmi.
Csak fegyvertelen, felforgató csődület,
kiket elsöpört a kivonulást is csak színlelő
gyarmatosítók fegyverarzenálja,
kiket hallgatásba fojtott az elnyomó bábozók kezét fogó
ráfázásuktól remegve kabátot öltő, öldöklő
sokszor másharmad tucat
háztetőről hasalva célzó
és sorok között megbújva osonó
áruló, vérengző orvlövész,
átkozó, vörös hóhér.
Háromharmad és egyharmad
plusz valahány szám a kaptárban,
azaz másharmad elnyomó és csóktársaik
kik eltiporták a szabadság másharmad tucat eszmepontját.
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
Újra csend volt, de ez sem üres, síri, gondolatmentes csend,
hanem szeretteik életét féltő és sirató elfojtott hallgatás
és minden gondolkodót megfojtó, kitörlő elhallgattatás.
Aki tudott, az se tudott jobbat,
mint elmenekülni az országából, amiért harcolt,
a többieket kivégezték, bebörtönözték,
vagy a régi önkény új urainak szobraihoz is
töretették velük a követ, csend lett,
sokáig csend, mi egy kiáltást követ.
A szobor zúzók és kőtörők emlékeztek és beszámolnak.
Az első kiáltástól tárgyaltak,
jöttek a követek, mentek a küldöttek,
de a szent eszme hívei az új csendben is csak törik,
csak törik a vérző köveket.
Hisz ők senkik, hisz ez semmi sem volt.
De mégis eggyé forrott pár napra egy nemzet,
mégis a Csizma téren hevert egy fej, mégis
a sok tükörszobor kavicsszilánkokra törve
porladt a koktélgőzben párolt,
barikádfüstben aszalódott utcakövek fölött,
és a vérrel áztatott, golyó-szabdalt lyukas zászlók között,
ott, hol a kiszakított lelkek eszmét kovácsoltak
ott, hol egy időig vörös csillagok rozsdásodtak
az addigra hamvadó másharmad tucatnyi porban,
de hiába a füst, nem ment vele az eszme sem,
mi a tizenhat pontban zengve éltetett.
Egy kiáltás, nem egy mondat, de a zsarnokságról,
majd évekre újra csend lett.
Hisz ők senkik, hisz ez semmi.
Eleinte fegyvertelen, tátogva némán vonuló tüntetők,
kik felszólaltak egymásért, az életért,
kiknek akkor még nem volt puskájuk, tankjuk,
de fegyverük az eszme, a hit, a remény, a szabadság képe.
Senkik? Semmik? De ők a magyar nép,
kik majdnem kivívták a szabad eszmét,
ez az egy, a nép, egyként cselekvő lelkek,
kik majdnem megrengettek egy világrendet.
Egy nép kiáltott. Majd csend lett, akkor.
De ma, most így
mégis mi van, mi maradt kívül és belül:
az emlékezés és a tisztelet.
Akkor ott lebegtek a szent eszmék
szabadság, emberi jogok, demokrácia,
függetlenség, semlegesség, és maga az élet,
melyért most is tiszteletet ébreszt
egy apró nép, mely egyként ment, tett, lélegzett
így reményt adva egymásnak az élethez.
Ma már sokan nem is értik,
mit jelent az akkori diktatúra,
ma már sokan nem is érzik,
mit jelent az akkori terror,
szerencsére.
De szerencsére voltak ők is,
írók, színészek, művészek, diákok,
munkások, fiatal srácok, katonák és mindenki,
kik együtt forrtak néppé, egymással lettek egésszé,
kik az égre függesztették az addig ismeretlen,
tiltott, elsöpört, megtagadott eszméket,
kiknek kiszakított lelke, az égben forrott újra egybe.
Így a kiszakított lelkek az égben és példaként zúgnak,
a hősök, kik az égben újra egésszé forrtak,
hogy mindig lengethessék a lyukas zászlóikat,
hogy mindig kiabálhassák a szabadság eszméjét.
Egy nép kiáltott, de sosem lesz csend,
hisz az örökkéig visszhangzik a kiáltásuk.
Tisztelet a szabadság forradalmárjainak
eszméje és emléke előtt.
Az örökkéig visszhangzó kiáltás,
az örökkéig visszhangzó csend.
Visszhangzó kiáltás. Visszhangzó csend.
Visszhangzó csend, visszhangzó kiáltás!
Visszhangzó kiáltás. Visszhangzó csend.
