Csak ősz, csak lét

Fák és füvek leveleire

érdes és édes könnyeket mos

a hajnali harmat.

Végigfolyva a lét gerincén

csendet, csengést izzít, majd tisztul

és életté hallgat.

Gyolcsként összefogó, ébresztő

köd teszi óvó zárójelbe

a pillanat ízét.

Bársonyló hűs cseppek csókjával

nyirkos létezésbe helyezi,

hinti a lét színét.

Porladó, avarosult emlék,

mely a fák színét adta nem rég,

mint a napos, édes fényvelő

a fákat és létet éltető

ér- és örömszító levelek

ma már csak a földön hevernek.

Az egykori zöld, a még zöld gyepben,

már a sárban, nem a fellegekben

avarosulásba ragadva

szivárványlanak elhamvadva.

Féregirtó télen túl nyúlva

új rügyek kelnek megújulva

a lét fás ágán majd lebegnek,

zöldülnek a frissebb levelek.

De fát múlva még ezek fakulnak,

sokszínűen a talajra hullnak,

a harmatos fűre sodródnak,

és a ködös földbe mosódnak.

A lét zeng egy dalt az avultról,

a rég felülről, már alulról

fákat tápláló levelekről,

az érrendszerről, a kezekről,

harmattal, köddel emlegetve,

megkönnyezve és tisztelegve

az ősz állít múló emléket

az összes elhulló levélnek.

Óh, áldott, áldó harmatos könnyek,

óh, ó fák régi levél könnyei.

(győrfigergő)